Santai, rilek

Az angolban úgy mondják: take it easy. Vedd könnyedén. Magyarul van ennek megfelelő kifejezés? Csak nyugi. Csak lazán. Csak légy jelen, nem kell sehova se rohanni, törtetni, és főleg nem aggályoskodni. Engedd el magad. Engedd magadat boldognak lenni.

Először Bambangtól hallottam ezt a szófordulatot, hogy santai, rilek. (=nyugalom, =relaxálás). Igen gyakori szavajárása. Aztán Kesinél is figyelmes lettem rá, hogy előszeretettel használja ezt a két szót, olyannyira, hogy a közös társalgásunkban szinte szlogenné vált.

Kesi elhívott minket, Ágit és engem a szülőfalujába Lebarankor. A Lebaran a ramadant (muzulmán böjti hónap) követő egy hét szünet, amikor minden üzlet bezár, minden ember hazautazik a falujába, Idul Fitrit tartanak, (ez kicsit olyan, mint a karácsony, már ami a formai részét illeti, olyan ajándékozós), és egyszerűen elvannak. Santai rilek.

Nagy örömmel fogadtuk a meghívást, mert túl azon, hogy izgalmas dolog egy ilyen falusi látogatás, Kesi szülőfaluja a tengerparton, vagyis ahhoz közel fekszik, Kelet-Jáván, a déli parton, Solotól kb. 6 órányira. Vagy hét, ha defektet kap a busz.  Tenger, tenger, újra tenger! Igencsak megérett már egy újabb kiruccanás!

Éjfélkor indulunk a buszpályaudvarra, hogy elcsípjünk egy éjjeli járatot, elkerülve a nappali izzadós úti élményeket. Majd alszunk a buszon - legalább is azt hisszük. A pályaudvar. Ez a szokásos történet.  A bis umummal (köz-busz) való utazás mindig meghozza a maga ismétlődő eseményeit. Felszállunk a buszra, aminek a motorja már berreg, és várunk. Ez is eléggé ismerős. Sofőr sehol. Eltelik fél óra, egy, és még ki tudja mennyi. A busz már dugig tele, az emberek  kezdenek kicsit nyugtalanok lenni. A férfiak dohányoznak, egyik szálat a másik után.  Emellett a motorjárató busz gondoskodik még a napi kipufogógáz-dózisról is. Persze, hogy ne unatkozzunk, minden öt percben felszáll egy-két zenész. Nameg, az árusok. Amíg várakozunk, minimum ötvenen nyomnak hideg vizet, bungkus nasit (csomag rizst), tofut, salakot, zselés tollat, zseblámpát, zöldbabos süteményt, csavarhúzó készletet, kiló mangót, vallási könyveket, konyhakést, zenélő elefántot az orrunk alá.
Aztán csak elindulunk.

Mire Tulangagungba érünk, már világos van. Fél nyolcra saccolom az időt a napsütésből, a reggeli fényekből ítélve, de meg csak fel hét van. Persze, keletebbre jöttünk.
Keletebbre. Hallom, ahogy az emberek beszélgetnek, mintha nem is jávaiul. Aztán mégis felsejlik néhány ismerős (-en csengő) szó. Az emberek érezhetően másképp artikulálnak, hangsúlyoznak, máshogy hangzik itt a beszéd.
Egy kis angkutannal (helyi buszjárat) robogunk Kesi igen nehezen megjegyezhető nevű faluja felé, tessék, itt van a neve, mégis megtaláltam: Ngentrong. Zöld a táj, a távolban vulkánok, csipkés vonalú hegyek. A falvak takarosak, a házak előtti porták rendezettek. Érezni a nagy tömegű víz közelségét. Talán a felhők? Talán a... belső vágyam?

Megérkezés, találkozás Ibuval, nenekkel (nagyi), szomszédokkal, piac, beájulás, álomba beszűrődő jávai hétköznap, beszéd, konyhai történés. És aztán  a tenger. Végre, végre újra a tenger. A sós víz. A homok. A friss levegő.

Véget ér a Ramadan. Hihetetlen. Utolsó éjjel azért még belehúznak a fiúk, megállás nélkül szól az Allah akbar, nem, éneknek nem nevezném, tényleg súrolja az óbégatás határát, a hang hamis is, rekedt is, néha be is alszik, de azért kiabál, hogy ébren maradjon, és még ki tudja miért, egész éjjel, megállás nélkül.  Utoljára halljuk a savurt, ezt a zenés-dobos-kolompos ébresztőt hajnali kettőkor. Van füldugóm, de csak huszonvalahány decibellig bírja, úgyhogy Allah jelen van.

Életképek: konyha, a három londo zöldségeket pucol (Niamh, egy ír lány is csatlakozik másnap a családi santai-rilek partihoz). Zöldségpaprikás készül, beígértünk egy magyar ebédet. Bapak (apuka) nagyon izgatott. Milyen is lehet az a magyar étel. Persze az egész szomszédság odasereglik, gyerekek rohangálnak ki-be, megjelenik a rokonság némely tagja, nagyi elnyúlik a földön és cigit szív, nagyi 75 éves és egy fazon. Egyébként itt sok minden a maga természetességével a földön történik. Földön ülve pucolunk, főzünk, eszünk, meg minden... még kakilni is guggolva lehet, itt is az a balkáni típusú wc van. Egyébként kényelmes. Csodálom, ahogy az öregasszonyok ilyen fantasztikus lazasággal tudnak mozogni. Lenni.
Nenek igen finom bundás banánt süt, Ági egész nap nem győzik betelni vele. (Talán jobb is, hogy nem kértük el a receptjét... növekvő hájpárnáink miatt). Főzés közben folyamatosan interjúvolnak, bapak nehezen jegyzi meg, hogy nem, nem Szlovákiából, hanem Magyarországról. A kulturális különbségek megint kiütköznek, amikor meglátnak minket zöldséget pucolni, ugyanis mi nyugatiak magunk fele vágunk a késsel, itt viszont mindenki a testtől elfelé. Próbálkozom ezzel a technikával, de kudarc, maradok inkább a jól bevált módszernél... ami az indonézek számára ijesztően veszélyes. A zöldségpaprikás (természetesen fokhagymás uborkasalátával) ismét remekül sikerül, és nagy sikert arat.
Egyébként, ha Európában lennénk, azt mondanám, olyan fellinis hangulatú ez a családi összejövetel. De nem vagyunk Európában...

Van egy másik tengeröböl, a pantai pasir putih. (fehér homok part). Itt tényleg nyugodt a víz, türkiz zöldes színű fentről, a parton kókuszpálmák és egyéb trópusi burjánzás. A fürdőruhámat otthon felejtem, a legnagyobb büntetés az lenne, ha nem fürödhetnék, úgyhogy megoldom a helyzetet pólóban és bugyiban. Egyébként a többiek is ruhában fürdenek, Kesi húga még a széldzsekit is magán hagyja, asszem a napfóbia miatt... (nehogy túl barna legyen a bőre...)
A sárga kacsás úszógumi elég vicces. Úszógumiban fürdenek a csajok, mert nem tudnak úszni. Félnek a víztől. Sok jávai egyébként nem tud úszni. Még így is, hogy a tenger mellett nőnek fel. Mas Seno is retteg a víztől, be nem tenné a lábát semmilyen nagyobb víztömegbe, de még hajóra sem ülne. Vajon a Ratu Kidul mese? De ez egy másik történet... majd egyszer mesélek róla. Persze, mindenkinek meglehet a maga privát víz- illetve mélyvíz-fóbia oka. Engem viszont -a kis tengeri-malac múltammal- biztos nem kell biztatni.
A víz langyos és sós, nagyon sós, könnyedén lehet lebegni a felszínen. A karom még fáj egy kicsit, de jót tesz neki az úszás. A lebegés meg a lelkemnek. Nézem a felhőket, a kókuszpálmákat a parton... és megkérdezem magamtól... hol is vagyok?
Ági talál egy másik öblöt, fantasztikus lelkesedéssel meginvitál, igazi trópusi dzsungelen keresztül, szűk ösvényen lehet megközelíteni.

Aztán amikor a santai-rilek Kesiék házában folytatódik, elmerengek azon, hogy az ember milyen kevéssel is beérheti. Hogy mennyire sok tárgyat halmozunk mi európaiak magunk köre. Hogy mennyire másfajta igényeink vannak. Mennyi mindenre van szükségünk, hogy jól érezzük magunkat. Valahol tetszik ez az egyszerűség... de érzem, én már (vagy még?) nem tudnék így élni. Pedig jó, ha az ember kevés csomaggal utazik...
Santai, rilek. A házban tényleg nincs sok minden. Mivel töltik itt az idejüket az emberek? Bapak térül-fordul, néha leül rebabozni, néha sulingon játszik, néha énekel. (Olyan aranyosak egyébként, amikor Kesi dalokat tanít az apjának, vagy kijavítja, amikor valamit rosszul énekel). Ibu a konyhában nyüzsög, vagy csak úgy elvan. Mindenki csak úgy elvan. Üldögélnek. Csevegnek. Nameg a tv.
Hogyan lehet agyonütni az időt semmittevéssel, hogy ne dilizzünk be? Ez is egy kulturális alapkülönbség. Nekünk európaiaknak mindig kell csinálni valamit. Én ráadásul külön nagymestere vagyok a hogyan-osszunk-be-minden-percet feladványnak. Állandóan késztetésem van arra, hogy csináljak valamit. Ezért a santai-rilek heverésszünk, üldögéljünk... ez aztán próbatét.

A Hari Raya is egy érdekes tanulmány. Ez az a nap, amikor újra lehet enni, amikor már nincs böjt. Ilyenkor mindenki felveszi az ünneplő ruháját, kirakja a kekszesbödönöket az asztalra, leül a fotelbe és várja a vendégeket, a szomszédokat, ismerősöket, vagy útnak indul, hogy meglátogassa a szomszédokat, ismerősöket, családtagokat. Mindenhova betér egy kicsit, leül egy percre. Mindenki kezet fog mindenkivel, néha nem is kezet fog, csak kezet érint, mint ahogy döglött halakat csap egymásnak a tengeri áramlat, ez tudom, nem szép hasonlat, de végül is döglött-hal-kézfogásról szoktunk beszélni, nem? Egymáshoz simítják a tenyerüket az emberek, és aztán a szívükhöz, vagy a szájukhoz emelik. Ez is indonéz szokás. Általában nem néznek egymás szemébe.
Szóval, betérni mindenhová, leülni egy percre, esetleg beszélni néhány dologról, de van, hogy csak ülni, csöndben, és csak lenni, esetleg kinyitni az egyik kekszesdobozt (minden családnál ugyan azok a fajta kekszek és édességek, barna-sárga csíkos ostyarúd (ez még a jobbik eset, de van, amikor zöld-vagy ciklámen csíkos...), virágos keksz, ilyen-olyan keksz, erjesztett vörös rizs banánlevélbe csomagolva, olajban sütött, édes rizsnyunya... (ami egyébként finom lenne, ha nem csöpögne belőle az olaj).
Végigjárjuk a szomszédságot, illemtudóan üldögélünk itt-ott, aztán közös elhatározással inkább elmegyünk egy barlangtúrára. Na, nem annyira túra ez, csak egy kellemes barlangséta...

Az esti sante-rilek folyamán Subokastawát és Wilujenget játszunk (ezek gamelán darabok), Kesi rebabon, Niamh genderen, én sulingon. Igen, igazán jól esik a kis kimozdulás Soloból, a "santai rilek", de bevallom, már alig várom, hogy a képemet festhessem. Három nap után visszatérek Soloba. Végre, egy hét szabadság. Egész nap festhetek. Rájöttem, nekem az igazi santai rilek az, amikor egy átfestett nap után, miután  elmosom az ecseteket, kitakarítom a szobát, mandizok és megtöltöm a bendőmet sült tempével, rizzsel és zöldséggel,  elnyúlok a padlón...

Nov.16